Van egy különös gyanúm, hogy az emlékeink nem a múltból származnak, hanem a jövőből szivárognak vissza, mint rosszul tömített csöveken át a víz. Talán nem azért emlékszünk valamire, mert megtörtént, hanem azért történik meg, mert egyszer már emlékeztünk rá. Ebben az esetben a gyerekkorunk nem mögöttünk van, hanem türelmesen vár ránk valahol előttünk, mint egy szoba, amelybe még nem léptünk be, de már pontosan tudjuk, milyen szaga lesz.
Ha ez igaz, akkor minden döntésünk utólagos magyarázat. Nem választunk, csak rájövünk, melyik lehetőséget emésztette meg már korábban az idegrendszerünk. Az „én” pedig talán nem más, mint a tudat kommentárja egy kész műhöz, amelynek szerzője ismeretlen. Úgy érezzük, mi gondolkodunk, miközben lehet, hogy a gondolatok használnak minket hordozófelületként, mint a penész a falat.
Néha, közvetlenül elalvás előtt, felvillan az a nyugtalanító érzés, hogy valaki ugyanazzal a hanggal gondolkodik bennünk, mint amellyel mi. Ilyenkor nem tudni, hogy a belső monológ a legintimebb önkifejezésünk, vagy csupán egy visszhang egy olyan helyről, ahol már eldőlt, kik vagyunk. Talán ezért olyan ismerős a saját nevünk is: nem azért, mert hozzánk tartozik, hanem mert túl sokszor hallottuk, ahogy valaki odabentről szólít.
És mi van, ha a tudat nem egy zárt szoba, hanem egy folyosó, ahol egymás mellett haladnak azok a változataink, akik majdnem mi lettünk? Lehet, hogy néha nem a saját vágyainkat érezzük, hanem egy másik, el nem élt élet huzatát. Egy rossz döntés utáni szorítás a mellkasban talán csak annak az embernek a légzése, aki helyettünk fordult balra.
A legnyugtalanítóbb mégis az, hogy mindez olvasás közben történik. Miközben ezeket a sorokat követed, az agyad ugyanazokat a mintázatokat hozza létre, amelyekből ez a gondolat megszületett. Egy rövid időre ugyanaz a struktúra rezeg bennünk. Ilyenkor nem világos, hol végződik az egyik elme, és hol kezdődik a másik.
Lehet, hogy mire a mondat végére érsz, már nem ugyanaz az ember olvassa, aki az elején elkezdte. És az is lehet, hogy soha nem te olvastad ezt a szöveget, hanem a szöveg használta fel a tudatodat, hogy egy pillanatra megtapasztalja, milyen embernek lenni.
