Az utolsó papírkönyvet 2047-ben temették el ünnepélyesen a Hold túlsó oldalán. Azóta az olvasás már nem a szemmel történik, hanem a halánték mögé ültetett apró tintahalak segítségével, amelyek közvetlenül az agykéregre vetítik a mondatokat. Az emberek többé nem lapoznak: inkább álmodnak.

A regények reggelente ködként ereszkednek be a hálószobákba. Aki kinyitja az ablakot, könnyen egy háromkötetes családregény közepén találhatja magát, bokáig érő metaforákban. Az idősek még emlékeznek arra, amikor a könyveknek borítójuk volt, de az unokák már csak a lebegő történetmedúzákat ismerik, amelyek a plafon alatt pulzálnak, és fejezetenként változtatják a színüket.

A gyorsolvasás ekkorra teljesen új értelmet nyer. A városi emberek a metróban egyetlen szippantással fogyasztanak el kétszáz oldalt. A klasszikusokat kapszula formájában árusítják: egy adag Dosztojevszkij után napokig súlyos, havas gondolatok hullanak az ember fejéből. A gyermekek esti meséit már nem a szülők olvassák fel, hanem a párnák suttogják, miközben a takaró finoman dramaturgiai feszültséget generál.

A könyvjelzők öntudatra ébrednek, és szakszervezetet alapítanak. Tiltakoznak az ellen, hogy a történetek túl gyorsan peregnek, és követelik a lassú olvasás visszaállítását. Egy rövid ideig sikerrel is járnak, de a holografikus novellák végül kicselezik őket, és áttetsző rókák formájában futnak át az utcákon.

A jövő embere már nem azt kérdezi: „Mit olvasol?”, hanem azt: „Milyen történet fertőzött meg ma?” És amikor este lehunyjuk a szemünket, nem mi álmodunk könyveket – hanem a könyvek álmodnak minket tovább.