Megjelent végre a könyv, amely már hónapokkal ezelőtt elolvasta az olvasóit. A címe Az, aki lapoz, lapozódik, és a kritikusok szerint nem annyira történetet mesél, mint inkább csendben átrendezi azt, amit az ember saját belső monológjának hitt.

A kötet főhőse egy narrátor, aki ráébred, hogy minden gondolata idézet, de nem tudja, kitől származnak. Ahogy egyre mélyebbre halad a fejezetekben, lassan felismeri, hogy az emlékei valójában lábjegyzetek egy olyan élethez, amelyet talán soha nem élt, csak hivatkozott rá. A könyv különlegessége, hogy a margók időnként megelőzik a szöveget, a zárójelek pedig olyan dolgokat rejtenek el, amelyek talán valójában tartalmazzák a főszálat.

Pszichológusok szerint az olvasás során gyakori mellékhatás, hogy az ember néhány percre nem tudja eldönteni: ő figyeli a mondatokat, vagy a mondatok figyelik őt. Többen arról számoltak be, hogy a könyv becsukása után a gondolataik gyanúsan hasonlítani kezdtek a szerző stílusára, aki a bemutatón egyébként azt nyilatkozta: „Én csak annak a szereplőnek vagyok a szerzője, aki éppen engem ír.”

A cím önmagában is önfeltáró csapda. A „megjelenés” itt nem csupán publikáció, hanem pszichés manifesztáció: valami addig rejtett kilép az észlelésből önmaga elé. A könyv tehát nem egyszerűen megjelenik, hanem megjeleníti azt, aki megjelenik előtte. Az olvasó pedig a végére nem tudja, hogy a történetet vitte-e magával, vagy ő maradt a könyvben, mint egy gondosan elhelyezett könyvjelző.

A kiadó figyelmeztetése szerint a kötet olvasása után átmenetileg megnőhet a deja vu élmények száma, és előfordulhat, hogy a tükrökben látott arc néhány másodperccel hamarabb ismeri fel az embert, mint ő saját magát.

A könyv már kapható minden jelentősebb könyvesboltban, valamint azokban az álomrészletekben, amelyekről reggel biztosan tudjuk, hogy fontosak voltak, csak nem emlékszünk rájuk. Ha kézbe veszed, légy óvatos: nem biztos, hogy te választod a könyvet. Lehet, hogy a könyv végre úgy döntött, hogy megjelenik benned.