– Köszönöm, hogy elfogadta a meghívást. Mióta foglalkozik azzal, hogy ön?

– Nehéz pontosan megmondani. Gyermekkoromban még csak alkalmanként voltam önmagam. Többnyire mások álmainak mellékszereplőjeként dolgoztam, de később főállásban kezdtem létezni.

– Emlékszik az első gondolatára?

– Igen. Az volt, hogy valaki már gondolt rám korábban, és ez egyszerre volt megnyugtató és sértő.

– Többen állítják, hogy a valóság csupán rosszul rendszerezett emlékanyag. Mit gondol erről?

– A valóság egy szekrény, amelyben a vállfák lassan átveszik az irányítást. Mi azt hisszük, mi választjuk ki a ruháinkat, közben a kabátok döntenek arról, milyen időjárás történjen velünk.

– Beszéljünk az időről.

– Az idő valójában nem telik. Csak udvariasan arrébb húzódik, amikor menni szeretnénk valahová.

– Ön szerint mi az emberi tudat?

– Egy visszhang, amely elfelejtette, mi volt az eredeti hang. Ezért ismételgeti magát egész életében, hátha egyszer felismeri, kit utánoz.

– Hallottunk arról, hogy egyszer találkozott a saját hiányával.

– Igen. Egy vasútállomáson történt. Már ott ült, amikor megérkeztem. Hasonlított rám, csak minden válasza meggyőzőbb volt.

– Mit mondott önnek?

– Azt kérdezte: „Biztos benne, hogy az emlékei belül vannak, és nem ön van bennük?”

– És mit felelt?

– Nem emlékszem. Attól tartok, azóta is azt a választ mondom.

– Mit üzenne az olvasóknak?

– Ha néha úgy érzik, hogy valaki az önök szemén keresztül figyeli a világot, ne ijedjenek meg. Ez valószínűleg önök. Vagy valaki, aki egyelőre jobban megfelel a szerepre.

– Utolsó kérdés: ki készítette ezt az interjút?

– Attól függ, melyikünket tekinti kérdésnek.