A szavak eredetileg apró, szelíd állatok voltak. Az első emberek még a vállukon hordozták őket, mint áttetsző gyíkokat, és ha kimondtak egy mondatot, az állatok kiszaladtak a szájukból, felkapaszkodtak a falakra, és ott hagyták fénylő lábnyomaikat. Így született az írás, és így kezdődött minden baj.

A huszonkettedik században a nyelv végleg elveszti türelmét. A melléknevek fellázadnak, mert elegük lesz abból, hogy állandóan főnevekhez láncolják őket. Az igék sztrájkba lépnek, ezért három napon át semmi sem történik a világon. A „szeretlek” szó kiszabadul a szótárakból, és rózsaszín villámként cikázik a felhőkarcolók között, miközben az emberek önkéntelenül megölelnek idegeneket a zebrán.

A káromkodások különösen veszélyessé válnak. Egy rosszul időzített indulatszó egész utcákat gyűrhet origamivá. A politikusok beszédeit ezután csak vastag ólomfalak mögött tartják, nehogy a túl nagy mennyiségű üres szó fekete lyukká sűrűsödjön, és magába szippantsa a parlamentet.

A költők lesznek a világ legrettegettebb lényei. Egyetlen metaforával tengereket forralnak fel, hasonlataikkal üstökösöket térítenek el. Az iskolákban a gyerekek már nem helyesírást tanulnak, hanem szómágiát: hogyan kell óvatosan kimondani a „mindörökké” szót anélkül, hogy az idő összecsomózódna.

A végén minden ember kap egy saját, személyre szabott szót, amely tökéletesen leírja őt. Aki ezt egyszer kimondja, az átlátszóvá válik, és a csillagok közé emelkedik. Így derül ki, hogy a világegyetem valójában nem atomokból áll, hanem mondatokból, és mi mind egy régóta formálódó, végtelen mondat közepén lebegünk, várva a következő vesszőt.